2010. május 8.

Régi és újabb Tóth Krisztinák


Dosszié

Nem fájt? Figyelsz egyáltalán?
Nem figyeltem. Néztem hanyatt a kanapén, hogy
süt át a fény a színes karikákon:
mint egy templomban, sárga, kék, piros
ólomüveg: lakásban ilyet sose láttam.
Sietni kellett, ötre jött az anyja.
Letolt gatyában ugrált ki utánam,
a kádban guggoltam, ő a csaphoz állt.
Szerintem is klassz. Reggelenként a legszebb.

Tizenhat voltam, eltelt még tizenhat,
mellettem állt a piros hetesen:
... az ólomüveg, tudod, az ebédlő
és a nappali közt, azt ugye meghagytátok?
... dehogy hagytuk. Azt még apám csinálta,
színes dossziék a két ablak között,
a vállalattól hozta haza őket...
... én most leszállok, metróval megyek.

Mért lepleződnek le mindig a csodák.
Mikulás. Gólya. Most meg ez.

Fotó: Vancsó Zoltán

Kutya
Fekete földrögnek tűnt, az olvadáskor
hegyoldalról leomlott hókupacnak.
Sötétedett, nem látszott más a tájból,
csak ónos földek, párás volt az ablak,
ahogy közeledtünk, úgy tűnt, mintha mozogna,
mintha egy kabát emelgetné a karját,
egy árnyékstoppos az útszélre dobva,
amin fényszórók tekintete hajt át.
Hol felvillant, hol eltűnt, de a sorban
odaérve mindenki kerülőt tett,
nézni kezdtem az útpadkát, hogy hol van,
és egyszer csak ott volt. Mint egy merülő test,
a mellső két láb támaszkodott a sárban,
mintha indulna, orrát a szélbe tartva,
a felső rész figyelt. De mögötte, láttam,
péppé roncsolva terült szét az alja.
A véres szőrből kiálló hátsó lába
egyenletes, kínos ütemre rángott,
ült a fél kutya, nyitva volt a szája,
és láttam a szemén, hogy mindent látott.
Kiabáltam, hogy állj meg, húzódj félre,
könyörögtem, hogy mentsd meg, üsd el, bármi,
vagy legyen mögöttünk már valaki végre
aki ráhajt. De hát mit kell csinálni?!
Mit kell csinálni? – emelted föl a hangod,
mit akarsz tőlem?! Mégis, mit akarsz tőlem?
Azt akartam, hogy állj meg és ne hagyd ott,
ha megtaláltad vagy vedd fel, vagy öld meg.
Egész héten ott volt a kutya köztünk.
Arra gondoltunk, jobb volna mégis otthon.
Mintha mi volnánk, akik az útra löktük,
és szavakkal kéne kerülgetni folyton.
De mégse tudtam nem akarni, hogy este
fölém hajolj: feszülő karodat néztem,
próbáltam nem gondolni a testre,
ahogy ott támaszkodik az árokszélen,
arra az ütemes mozgásra, miközben
a szemed a távolba néz és nem felel,
hogy mennyi, mennyi ádáz lemondás
van abban is, ahogy szeretkezel,
ahogy azt kérdezed, mégis mit akarsz tőlem,
miközben ütöd a kormányt és rám se nézel,
és látni a vállad mögött a szitáló esőben
ázó tájat a véres, téli éggel.


Fotó: Nándorfi Máté

A világ minden országa

Forgott a nyárfavatta, nem volt kitáblázva az égető,
aztán feltűnt a műút végén a csavart kéményű pléhtető,
és tudtam, hogy az az, valaki mobilozott az udvaron,
a kapu tárva-nyitva állt, köszöntem, gondoltam, úgy hagyom,
megállított egy férfi, kérdeztem, hogy jutok az irodába,
szóval maga jött egyre, akkor a maga nagymamája,
éppen időben, mondta, már be van kezelve a néni,
nem mertem rákérdezni, hogy ezt pontosan hogy is érti,
de még igazolnom kellett, hogy a magyar állam polgára,
s az elhunyt ily módon jogosult a hamvasztásra.
A papírokat az asztalra tettem, egy nő meg a gépen
babrált: az útlevél a fűzésnél, pont középen
kinyílt a levegőtlen szobában, mint egy ablak,
pecséttel tanúsítva, hogy birtokosa
a világ minden országába utazhat.

A világ minden országának csarnokában
egy szürke, zúgó monitor előtt álltam,
és figyeltem a nagyanyám útra felöltött arcát,
ahogy a sínen lehunyt szemmel haladt át,
és még hasonlított magára, csak hegyesebb volt az orra,
de már jobban hasonlított az összes földi halottra,
májfoltos, sárga tokká változott, puszta testté,
ez hamis világ timnüce belől menté,
amikor becsúsztatták, hirtelen elnéztem máshová,
és odutta vala neki paradicsumut hazoá,
és széket toltak alám, üljön le, ha kivárja,
de menni kellett a gyerekért az iskolába,
nyomogatták a gombokat, zúgni kezdett az áram,
egy óra negyvenhat volt. Nem hiszek
az örvénylő test feltámadásában.

Nyár turbinája, száraz esőt hadart az égbolt,
hunyorogtam, odakint meleg szél volt,
karcos felhőt kavart, vitte, besodorta középre,
nem őt sirattam, nem beszéltünk már vagy öt éve,
nem azt az arcot, kezet, nem a sápadt gyerekkort,
hanem a testet, a testet, a testet, hogy csak ez volt,
hogy ennyi az egész, leváló bőr, lila körmök, hogy ennyi,
hogy üres test vagyok és hogy nem bírlak nem szeretni,
hogy a világ minden országa egyetlen test maga,
hogy mégsincs otthona, hogy másban sohase ér a test haza,
autók dudáltak és jött egy biciklis, kikerült,
a por a bőrön át lassan a szikkadt szívre ült,
két óra múlhatott, mikor tudtam, még mindig égett –
Mentem valahol az Auchan mögött,
hogy megtaláljam a HÉV-et.

Fotó: Valuska Gábor

Bánk, magában

A tér kihalt.
Behajt a busz, jégkása permetez.
 Mínusz van. Egy hajléktalan
áll ott, de nem jelez.
Táncol. Kezében fémdoboz,
orra helyén lyukak.
Forog az üres járdán,
magában így mulat.

Törött szoláriumcsövek,
a lépcsőkön szemét.
Paplanra köpve ég a hold,
a sarkon ágybetét.
Egy óriás homlokzaton
 világít: Erste Bank.
Kéklő betűk és fényfüzér,
karácsony este van.

Hazám, hazám. Minden bezárt.
Az állomásokon lehúzták mind a rácsokat,
arany halál, ezüst romok,
a szél a fán egy nejlonzacskót rázogat. 

És táncol kint tovább a nő,
forog, forog, szolgálja népe szent javát.

Hazám, hazám, te ellenőr.
Ruhádon ott a karszalag,
és félterpeszben állsz.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

 
Free counter and web stats