2010. február 28.

Matiné

Tegnap megnéztem a Personát. Régen láttam, azt hiszem, annyira régen, amikor még nem volt kedvem - vagy még nem is tudtam volna - dolgozni vele mint úgynevezett befogadó. Marha stilizált az egész. A formára, szerkezetre kell figyelni. A főcím előtti etűd akár egy zenei nyitány, ennek a képei még kétszer térnek vissza, de amúgy is csupa szekvencia a film.
Szeretem, ha nem lehet elmesélni a filmet - "és akkor bement a házba", "és aztán kiment a partra" -, csak nézni lehet, például azt, amikor egy arc kitakar egy másikat, amikor teljes sötétségben marad az arc egyik fele, amikor tengelyváltás után még egyszer halljuk ugyanazt, amikor a filmet megvilágító lámpa elsötétül, de pár pillanatig még látjuk a fényfolt nyomát, látjuk a Semmit.

majd:

és:

Bergman a Képekben ezt írta: "Már elmondtam néhányszor, hogy a Persona az életemet mentette meg. Ez nem túlzás. Ha nem birkóztam volna meg vele, valószínűleg teljesen kikészülök. Fontos volt, hogy most először nem érdekelt, hogy az eredmény sikeres lesz-e vagy sem. Az érthetőség evangéliuma, melyet a Svensk Filmindustriban, forgatókönyvíró rabszolga koromban sulykoltak belém, végre oda került, ahova való: a szemétdombra. Ma úgy vélem, hogy a Personá-ban - és később a Suttogások, sikolyok-ban - a legmesszebb jutottam, ameddig csak juthattam. Szabadon mozoghattam a néma rejtelmeknek abban a világában, mely csak a filmművészet számára nyílik néha meg."

1 megjegyzés:

  1. Rejtelmek ha zengenek http://www.videoplayer.hu/videos/play/441382

    VálaszTörlés

 
Free counter and web stats