Marathon Man

Kösz, BFZ!

Solti György

A ma száz éve született karmester csak 27 éves koráig maradt (maradhatott) a hazájában, 1939-től Georg Soltiként ismerte meg a világ, 1972-től pedig Sir Georg Soltiként ünnepelték. A világ szinte valamennyi nagy zenekarát dirigálta, több száz lemezt vettek fel vele. 56 évvel emigrálása után vezényelt újra magyar együttest, a Budapesti Fesztiválzenekart, amellyel nagy koncertkörutat is tett. Az együttműködés sajnálatosan rövid volt, mert Solti 1997-ben Antibes-ban meghalt. Kívánságának megfelelően Budapesten temették el.

Bartók Concertója (Solti rövid bevezetőjével):
 

Bartók II. hegedűversenye (a szólista Szabadi Vilmos):



A Hegedűverseny második és harmadik tétele itt, ill. itt.

Békés atombomba

Igazán nem az évforduló aktualitása kapcsán említem, csupán érdekességként, hogy Honegger „a zene atombombájának” nevezte a Tavaszi áldozatot (Le Sacre du Printemps). A balett nem mindennapi koreográfiával és Pierre Boulez vezényletével látható-hallható az első videón, egy 2002-es felvételen.
A második, archív videón pedig a szerző, Stravinsky vezényletével játssza A tűzmadár szvitet a New Philharmonia Orchestra. A felvétel 1965-ben készült, Stravinsky ekkor 83 éves volt.
Még egy érdekesség: mindkét mű megtalálható a Budapesti Fesztiválzenekar nemrég megjelent új lemezén. Még két rövid Stravinsky-opus fért a korongra, a Scherzo à la Russe és a Tango. Az utóbbi audiója a BFZ site-ján is megtalálható, egy tavalyi, Buenos Aires-i BFZ-koncerten készült videó pedig itt. A karmester természetesen Fischer Iván.

42 195

Fotó: http://www.facebook.com/bfz.hu


A Budapesti Fesztiválzenekar az idén is megrendezte a minden évi maratont. Ha van kulturális misszió, akkor ez tényleg az, szinte jelképes árú koncertekkel és ingyenes filmvetítésekkel (összesen 17 - gyakran egyszerre zajló - programmal, ha jól számoltam). 

Ezek közül mi kilencen voltunk. Normális esetben ezt túladagolásnak hívnák, de azt hiszem, nincs az a mennyiségű Mozart, ami bármiféle káros mellékhatással járna.  

Bármennyit pendliztünk is az egyes helyszínek között, azért a maratoni távot nem kellett megtennünk - a 42 195 mégis megvolt, csak nem méterben, hanem másodpercben, reggel fél 11 és este negyed 11 között, ameddig a Mozart-maraton tartott.

Hajnali fél 11-kor én, a megrögzött bagoly, még nem vagyok teljesen magamnál, úgyhogy az első koncert megítélését rábízom a pacsirtábbakra. Mindenesetre nem volt frenetikus hatással rám sem a 490-es koncertária, sem a következő jegyzékszámú c-moll zongoraverseny előadása (Sébastien Droy, ill. Alekszej Ljubimov a Rolla János vezette Rádiózenekarral) - de, mondom, valószínűleg bennem volt a hiba.

  

Egy óra múlva aztán a holtakat is felébresztette volna Cecilia Bartoli egy 2001-es videójával, amelyen öt koncertáriát énekelt, a Concentus Musicus kíséretével és Harnoncourt vezényletével. Bartoli 10 évvel ezelőtt is fenomenális volt. (És alaposan megvigasztalt minket, pedig eredetileg szomorúak voltunk, mert az ugyanekkor zajló Szabadi-Kovalszki szonátakoncertre már hónapokkal ezelőtt sem kaptunk jegyet.)

Megint élő koncert következett fél 1-kor: az Esz-dúr kürtverseny és a "nagy" g-moll szimfónia. Az előbbiben a Fesztiválzenekarból jól ismert, Lennonra hajazó Szőke Zoltán volt a szólista, a zenekar pedig a MÁV Szimfonikusok volt, amelyet a máskor mindig mosolygó Takács-Nagy Gábor most mintha felhős homlokkal vezényelt volna. Hogy a zenekar teljesítményével volt-e elégedetlen, vagy netán az nem tetszett neki, hogy az orkesztra női tagjai inkább az ebédidőhöz és nem a koncerthez öltöztek, nem tudom. De az is lehet, hogy rosszul ítéltem meg a szituációt, pedig ezt a koncertet még a földszintről és jó helyről nézhettem.

A vasárnapi ebéd és az azt követő szieszta helyett egy 1954-es salzburgi Don Giovanni következett, Furtwänglerrel, a Bécsi Filharmonikusokkal és a kor legnagyobb hangjaival. Elisabeth Grümmer, Lisa della Casa, Erna Berger, illetve Cesare Siepi, Otto Edelmann, Anton Dermota, Ernster Dezső, Walter Berry - fantasztikus névsor. És persze fantasztikus zene. Így aztán különösen bántó volt a kontraszt, hogy mindehhez egy C kategóriás népszínműhöz illő rendezés és egészen amatőr színészi teljesítmények járultak - tisztelet a néhány kivételnek. Anton Dermota minden határon túlment színészi (?) játék terén - a századforduló körüli némafilmekben sem használtak ilyen gesztusokat és mimikát az érzelmek kifejezésére, mint ő Don Ottavioként. Csukott szemmel viszont igazán nagy élmény volt az opera - és még sohasem hallottam jobb Leporellót, mint az általam eddig csak névről ismert Otto Edelmann. 

De nem a látvány miatt nem tudtuk a végéig megnézni a filmet, hanem azért, mert 3-kor kezdődött a Budapesti Vonósok koncertje a könnyed F-dúr divertimentóval, amelyet az Esz-dúr sinfonia concertante követett, a Kokas-Kelemen házaspár bravúros közreműködésével. (Mellékszál: itt most szerencsésnek bizonyult, hogy erre a koncertre már nem a földszintre, hanem az emeletre kaptunk csak jegyet, mert ott Kelemen Barnabás játék közbeni sajátos mimikájából már szinte semmit nem lehetett érzékelni, csak magát a játékát, az pedig briliáns volt, akárcsak Kokas Kataliné.) Ennyire jónak még nem is hallottam őket együtt.

A Fesztivál színházbeli g-moll vonósötösre sem volt jegyünk, úgyhogy lett egy "lyukas óránk", kimentünk tavaszozni. A nap már lemenőben volt, de gyönyörű fények voltak, és bár nagyon fújt a szél, de kristálytiszta volt a levegő, és a zikkurat tetejéről a Pilist is látni lehetett, mint még soha. Meg is ebédeltünk kelet-európai turista módra, zacskóból és pillepalackból.

Aztán ötkor fölmentünk a II. emeletre, meghallgatni pk kedvenc szimfóniáját, a Jupitert (előtte pedig A varázsfuvola nyitányát). Kovács János vezényelte a Filharmóniai Társaság Zenekarát. Bennem nem hagyott maradandó nyomokat az előadás, és pk is megállapította, hogy "hát, Fischerékkel a múltkor sokkal jobb volt". Valóban.

Hatkor megint az Előadóterem következett egy filmmel. Kedves és jópofa ötlet: marionettbábokkal játszották el A varázsfuvolát. 

A báboknak remek énekesek adták a hangjukat: például Rita Streich, Maria Stader és mindenekelőtt Dietrich Fischer-Dieskau. Csak egy baj volt, de az elég nagy: nem elég, hogy megrövidítették a történetet, de meghúzták a túl hosszúnak talált áriákat is. Ennyire nem kellett volna "ifjúságira" venni az előadást. 

Ha Wierdl Eszter és a BFZ-klarinétos Ács Ákos 7 órakor kezdődő koncertjére kaptunk volna jegyet, akkor nem vártuk volna meg A varázsfuvola boldog végkifejletét, így azonban csak az ülésben egyre inkább elhasználódott tagjaink kiegyenesítésére volt pár perc a teraszon, mert közeledett a 8 óra. Rados Ferenc szólókoncertjét hallgathattuk volna meg ekkor - de sajnos a nagyteremnél sokkal kisebb befogadóképességű Fesztivál Színház volt a színhely, így aztán erre a nagyon ritka élményre tényleg percek alatt elfogytak a jegyek, túl későn ébredtem akkor, novemberben. (Is.)

Be kellett hát érnünk Menuhinnal és Karajannal. Az A-dúr hegedűversenyt örökítette meg az 1966-ban készült film. 

A Bécsi Szimfonikusok (akkor még csupa férfi) ültek egy háromnegyed kör alakú dobogón, Karajan azonban nem az üresen hagyott körnegyedben állt, hanem valahol középtájt, Menuhin mellett és fölött (merthogy volt neki egy pluszdobogója) - vagyis a zenészek legalább harmadának háttal vezényelt. Mivel a szokott módon csukva volt szinte mindvégig a szeme, neki tehát mindegy volt, hol áll - a zenészeknek talán nem annyira. Na de Menuhin! Ilyen hangon csak az ő hegedűje tudott szólni. Tudom, elkoptatott az "éteri tisztaság" kifejezés, de nem tudok jobbat. Gyönyörűséges volt, lenyűgöző.

Aztán eljött a 9 óra, és eljutottunk a csúcsra. Két szempontból is: az ég magasába, a harmadik emeletre szólt a jegyünk, és alighanem a zene sem tud magasabbra jutni, mint Mozart Requiemje. Fischer Iván és a Fesztiválzenekar pedig méltó tudott lenni a műhöz, akárcsak az énekesek (Fodor Beatrix, Mester Viktória, Sébastien Droy, Kovács István) és a kórusok (Szent Efrém Férfikar, Schola Cantorum Budapestiensis). A kórustagok a zenészek között elszórva álltak (ültek, térdeltek), nem a szokott módon elkülönülve - nyilván annak deklarálásaképpen, hogy ugyanolyan részvevői a csoda megteremtésének, mint a zenekar tagjai. De nem lehetett könnyű pl. a tubától vagy az üstdobtól fél méterre énekelniük. 

A MűPa legendás akusztikáját most tesztelhettük igazán: ha a földszinten netán még ennél is szebben szólt a zene, mint nálunk a magasban, akkor az már a csoda kategóriája. 

Hogy milyen volt ez a Requiem, azt csak akkor tudnám megfogalmazni, ha nagyon tudnék írni - de mivel erről szó sincs, nem is próbálkozom. A hatás érzékeltetésére annyit mégiscsak meg kell írnom, hogy amikor a zene utolsó hangja is elenyészett, még másodpercekbe telt, amíg Fischer Iván keze nagyon lassan leereszkedett, és csak ekkor szakadt fel a taps.

A Fesztiválzenekarral nincs felvétel a Requiemről, de a Mozart halálának 200. évfordulóján megtartott legendás Stephansdom-beli koncert (Bécsi Filharmonikusok, Solti György, Cecilia Bartoli stb.) és gyászmise a Decca-féle CD-nél is teljesebb terjedelemben) itt megnézhető.


És még egy: mivel a Bartók rádió a teljes maraton valamennyi koncertjét közvetítette, a Hangtárban bármelyik meghallgatható a megfelelő időpontra kattintva.

Maraton

Ismét totális személyi kultusz a MűPában: 26-án a Fesztiválzenekar egész álló nap Mozartot hallgattat velünk.

A zeneszerző-maratonok közül ez már az ötödik lesz – de ilyen változatos program talán még sohasem volt. Versenyművek és áriák, szimfóniák és operák, szóló- és kamaraművek, számlálatlanul.
Kiváló zeneművészek élőben (11 koncert) és legendás előadók a vásznon (6 videóvetítés) fél tizenegytől este tízig.
Csak néhány név: Rolla János a Rádiózenekarral, Szabadi Vilmos, Kelemen Barnabás, Wierdl Eszter, Rados Ferenc és persze Fischer Iván a BFZ élén. (Két dimenzióban pedig például olyanok, mint Cecilia Bartoli, Nikolaus Harnoncourt a Concentus Musicusszal, Schiff András, Ernster Dezső, Cesare Siepi, Dietrich Fischer-Dieskau, Yehudi Menuhin, Wilhelm Furtwängler meg Herbert von Karajan a Bécsi Szimfonikus Zenekarral.)
És Mozart, Mozart, Mozart – a 12 éves korában írt Bastien és Bastienne-től a Requiemig.

Éjféli Messiaen

Szerintem nagy ötlet.

A műsor: Olivier Messiaen: Egzotikus madarak, Maurice Ravel: G-dúr zongoraverseny. A Budapesti Fesztiválzenekart Fischer Iván vezényli, közreműködik: Dejan Lazic* (zongora).

A Messiaen-mű a Youtube-on: http://www.youtube.com/watch?v=ht5qqE_e1UE és http://www.youtube.com/watch?v=wMG07mv4Jyw&feature=related

A Ravel pedig (Martha Argerichcsel): http://www.youtube.com/watch?v=bq1ueeJucA8

* Most olvasom, hogy nem Lazic, hanem Roger Muraro lesz a szólista.

Karácsony sznobéknál

Koncert, extrákkal

A délutáni koncertek mindig másmilyenek, mint a szokásos estiek. Nincs az a szertartásos komolykodás, kevésbé ünnepélyes a hangulat, kevésbé úszik parfümillatban az előcsarnok, a közönség összetétele is eltér kissé, például kevesebb a sznob (hm...). A nézőtéren talán lassabban hal el az izgés-mozgás-sutyorgás  a lámpák leoltásakor, a zenészek nem frakkban muzsikálnak – szóval oldottabb az egész.

Ha pedig mindez egy úgynevezett Titok-koncerttel párosul, pláne ez a helyzet. Fischer Iván kilenc éve találta ki ezt a jó játékot, és azóta minden évben telt házakat vonz vele. Nemcsak arról van szó, hogy nem lehet előre tudni, miket játszik ilyenkor a Budapesti Fesztiválzenekar, hanem abban is biztos lehet az ember, hogy különlegességekkel fognak előrukkolni.

Tegnap is így történt. Mindjárt a kezdés ütős volt. Fejbe ütős. Eljátszották nekünk az 1965-ben született Óda a vörös zászlóhoz című borzadályt, amely a napokon belül kezdődő pekingi turnéjukon is a nyitó darab lesz  –  Lu Qiming szerencsére csak tízperces alkotása a kínaiak körében állítólag rendkívül népszerű. Furcsa gusztusuk van.

Aztán jöttek ennél sokkal jobb zenék, közülük nem egy ritkán vagy  soha nem hallható nálunk – és szinte mind valamiféle pluszélményt is adott a zenein kívül. Ilyen volt, amikor Takemicu Toru két műve közül az elsőt, egy finom, érzékeny darabot egy japán lány, Wakai Karin szép narrációjával hallhattuk.
(Takemicu Családfa című ciklusának épp ez a részlete szerepel az alábbi japán mp3-as felvételen:)

Vagy például a zenekar két zenésze (Molnár Noémi és Fekete Zoltán) a nyílt színen tangóra fakadt az azonos című remek Stravinsky-opus alatt – de az sem tartozik a mindennapi élmények közé, hogy a BFZ brazil jazzénekesnővel lép fel. Ceumar a Villa-Lobos-dalon kívül még egy szólót is előadott, saját gitárkíséretével. (Ez utóbbit nélkülözni tudtam volna.)

S ha már jazz, az ihlette A világ teremtése című élvezetes Darius Milhaud-művet is, amely a zenekar fúvósai számára szinte jutalomjátékszámba ment. (Sajnos nem tudom a bravúrosan játszó altszaxofonos nevét – örülnék, ha valaki segítene.)*

A másik  Milhaud-darab, az Ökör a háztetőn, egy kissé kilógott az estből, nemcsak azért, mert semmi „extra” nem járt hozzá, hanem azért is, mert túl hosszú volt. (Mármint szerintem. A hozzáértők biztos másképp gondolják.)

Év végi koncertek nem múlhatnak el a Strauss fivérek örökzöld keringői, polkái nékül – ma is kaptunk belőlük egyet-egyet.

A koncert csúcspontja azonban egyértelműen Ravel 1928-ban komponált Bolerója volt. Az lett volna mindenképpen, hiszen e zseniális hangszerelésű, bravúros mű hatása alól nem vonhatja ki magát senki, de az ezúttal is nagy formát mutató Fesztiválzenekar produkcióját most még egy másik is kiegészítette. Bozsik Yvette nagyszerű, erotikus töltetű koreográfiájára Valencia James táncolta végig a darabot, óriási sikert aratva. 

Ez volt a hétfői Titok-koncert, ma este is lesz még egy, valószínűleg nagyon hasonló műsorral. Jegy már nem kapható, de a zenekar oldalán  –  mint minden Fesztiválzenekar-fellépés és -próba – ez  a koncert is meghallgatható-megnézhető.

* Azóta már meg is kaptam a kért információt: Femke IJlstra volt a tegnapi koncert altszaxofonosa. Ezúton is köszönöm Körner Tamás segítségét. 

bfz.hu

Ezekben a percekben már nyilván készül a Budapesti Fesztiválzenekar a második New York-i, Carnegie Hall-beli esti fellépésére, és holnapután is lesz még egy koncertjük Amerikában, de szerdán hazaérkeznek, és 3-án, csütörtökön már a MűPában játszanak. (Úgy látszik, ők immúnisak a jetlaggel szemben...) Bartókok, Schubert és Csajkovszkij lesz műsoron – és ugyanezek pénteken és vasárnap is, azzal a különbséggel, hogy 3-án a III., 4-én a II., 6-án pedig az I. Bartók-zongoraversenyt játsszák, más-más szólistákkal.
Nekünk a Várjon Dénes-féle III.-ra van jegyünk, de – és valójában ezért írom ezt a posztot – a másik kettőt is megnézhetjük-hallgathatjuk, mert a Fesztiválzenekar weboldalán ezentúl minden egyes hangversenyüket élőben közvetítik, legyen az nagyzenekari vagy kamaraest, vagy akár a gyerekeknek szóló Kakaókoncert. Sőt, pár hét múlva már a próbák is láthatók-hallhatók lesznek, élőben. Azt hiszem, erre az utóbbira nem sok példa akad más zenekaroknál – ha van ilyen egyáltalán.
Na szóval: http://www.bfz.hu/

De hogy ne csak szöveg legyen, hanem zene is, itt egy 1988-as gyönyörű BFZ-felvétel. (Bár alig-alig illik ide, hiszen akkor még nem nagyon volt internet, egyáltalán nem volt MűPa - volt viszont még haja Fischer Ivánnak.)

Téli maraton

Az idei zenei maratont 11 Schubert-koncert tette ki a MÜPA-ban, és legalább 60-70 ember mind a tizenegyet meghallgatta, délelőtt fél tizenegytől este fél tizenegyig. Mi azonban csak a délelőtti elsőt, és este az utolsó háromból kettőt, habár mindhárom esti koncertre volt jegyünk, de végül a dalok helyett az archív vetítést választottuk. A délelőtti és esti koncertek között pedig elmentünk a Szépművészeti Múzeumba.
A nyitó koncerten a MÁV Szimfonikus Zenekar játszott korrekten, de kicsit halkan - Petteri szerint vékonyan. A dallal mint műfajjal nem sikerült megbarátkoznom ezen a koncerten sem (a Pásztor a sziklán hangzott el), de iziben hozzá kell tenni, hogy a hiba bennem van, mert Wierdl Eszter igazán jó énekes, a hangja is szép (meg is kéne hallgatni az Operában). A Befejezetlen szimfóniát még egyszer meghallgathattuk volna a koncert után, a vetítésen, a Chicagói Szimfonikus Zenekarral és Solti Györggyel, de kis tanakodás után a múzeumozás mellett döntöttünk. A Botero-kiállítás eredetileg egy hónappal korábban zárt volna, de szerencsére nem így volt. Petteri külön posztot szánt Boterónak, úgyhogy én csak az egyik szobrának a patinázásáról teszek ide egy képet a pietrasantai öntödéből.

És ha már Itália, üsse kő, Botero után bementünk a Régi Képtárba is. Megint megállapíthattuk, hogy előítéletesek és sznobok vagyunk, merthogy sosem megyünk az állandó kiállításokra, holott volna miért. Íme:

Duccio di Buoninsegna: Mária koronázása (töredék)

Hendrik Avercamp: Téli táj korcsolyázókkal

Pieter Jansz. Saenredam: A haarlemi Nieuwe Kerk belseje

Kis pihenő és ebéd otthon, aztán az esti koncertek. A Halál és a lányka a Budapesti Vonósokkal, az ember fülében lévő vonósnégyeses hangzás ellenére is szép volt, és sokkal teltebben játszottak, mint a délelőtti zenekar. Ez után a koncert után kellett volna megint dallást hallgatni, de most tényleg inkább vetítésre mentünk. Itt három apróságot jegyzünk meg:
- a RAI torinói szimfonikus zenekarának 1969-ben a jelek szerint összesen két női muzsikusa volt
- a vetítés közönsége is csak a tételszünetekben krákogott, mintha élő koncerten ült volna
- kicsit vicces volt a kameramozgás, sok-sok és "darabos" variózással (de hát 69-et írtak akkor)
És az utolsó koncert a Budapesti Fesztiválzenekarral.
Fischer Iván és a zenekar a koncert előtt a pénteken elhunyt Lukács Ervin emléke előtt tisztelgett. A műsor a 9. (C-dúr, "Nagy") szimfónia volt, ebben a darabban gyakorlatilag a fafúvósok közül valaki mindig szólót játszik. De mint tudjuk, ebben a zenekarban a fúvósok - persze nem csak a fafúvósok, hanem a rezesek is - mindig nagyszerűek, de ezen a koncerten az egyik oboista* tényleg remekelt. A Fesztiválzenekar pedig mint mindig. És ezúttal a ráadás is odaillő volt, két könnyedebb német tánc és egy melankolikusabb búcsúzásként.
Nem is tudom, mikor volt ilyen nyugodt, pihentető napunk.

* Ha valaki ismeri az oboás hölgy nevét, örülnénk, ha megírná.

Fáy helyett

Habár a kultúrautalvány (meg az üdülési csekk, a kajajegy) kézből etetős, illetve korrupciós valami, mégis jó a kultúrautalvány, mert egyébként nem biztos, hogy vesz az ember koncertbérletet. Így meg igen, és nem kell aggódni, hogy sikerül-e jegyet kapni egy BFZ-koncertre.
Ma is bérletes koncert volt, szép Sztravinszkij-est ígérkezett. És így is lett.
Szerintem a Fesztiválzenekar az egyetlen, ahol soha sincs baj a fúvósokkal sem, amit most leginkább a Tűzmadár IV-V. tétele igazolt. (Megjegyzem, hogy nem csak kifogástalan, hanem hatásos is volt a Bölcsődal, de persze mindjárt fel is lett rázva az ember.)



Szívesen illusztrálnám, milyen a tökéletes, de ahhoz a mai koncert Tavaszi áldozatát kéne betenni, ám ilyen felvételünk nincsen. Esetleg lehet próbálkozni a holnapi, holnaputáni koncertekre való bejutással, ugyanez lesz a program.

Egyetlen horrorisztikus eleme a mai estének a ráadás volt.
Oly bosszantóan sokszor fordul elő nagyszerű koncerteken is, hogy a ráadással szinte megsemmisítik a mindaddig tökéletes zenei élményt. Egyáltalán nem értem, hogyan lehetett egy ilyen est végén Leroy Anderson Kék tangóját, meg Strauss Terefere-polkáját odabiggyeszteni. (Persze, persze, tudom, ha már ez történt, akkor is elegánsan tűrni kellett volna, vagyis szenvedni csendben, de hát ez nekem nem megy.)