AZ ELEFÁNT
Kiderült, hogy az állatkert igazgatója közönséges karrierista. Az
állatokat csupán lépcsőfokoknak tekintette saját előmeneteléhez. Azzal sem
törődött eléggé, hogy munkahelye fontos szerepet tölt be az ifjúság
nevelésében. Az általa igazgatott állatkertben a zsiráfnak rövid volt a nyaka,
a borznak nem volt odúja, a mosómedvék csak nagy ritkán mostak, ha épp elunták
magukat. E fogyatékosságok annál kárhoztatandóbbak, mivelhogy a tanulóifjúság
gyakran látogatta csoportosan az állatkertet.
Afféle vidéki állatkert
volt, hiányzott belőle néhány alapvető állat, így például az elefánt is.
Megpróbálták ideig-óráig helyettesíteni, háromezer házinyulat tenyésztettek
helyette – de ahogy országunk fokról fokra előbbre haladt a fejlődés útján, tervszerűen
pótolták mindenütt a hiányosságokat. Így végül sor került az elefántra is. Július
22-e alkalmából értesítették az állatkertet, hogy az elefánt-kiutalás ügye
végleges elintézést nyert. Az állatkert lelkes, odaadó dolgozói nagyon
megörültek a hírnek. Annál nagyobb volt a csodálkozásuk, mikor megtudták, hogy
az igazgató beadványt küldött Varsóba, melyben lemondott a kiutalt elefántról;
ehelyett javaslatot terjesztett elő egy elefánt gazdaságos házi előállítására.
„Én magam s üzemünk
valamennyi dolgozója – írta – tisztában vagyunk azzal, hogy egy elefánt hatalmas teher a
lengyel bányászok és kohászok vállán. Az önköltség csökkentése érdekében
javaslatot teszek a vonatkozó iratban szereplő elefánt saját gyártmányú elefánttal
való helyettesítésére. Az elefántot gumiból készítjük el, megfelelő nagyságban,
megtöltjük levegővel, s odaállítjuk a rács mögé. Szakszerű festéssel
elérhetjük, hogy semmiben se különbözzék az igazitól, még közelebbi
szemügyrevétel esetén sem. Ne feledjük, hogy az elefánt nehézkes állat, nem
futkároz, nem ugrándozik s nem is hempereg. A kerítésen feliratot helyezünk el,
mely közli, hogy ez egy különösen nehéz elefánt. Az ily módon megtakarított
pénzt egy lökhajtásos repülőgép építésére vagy néhány műemlék templom
konzerválására fordíthatjuk. Kéretik tekintetbe venni, hogy a kezdeményezés és
a tervezet kidolgozása egyaránt az én szerény hozzájárulásom közös munkánkhoz
és harcunkhoz. Maradok alázatos hívük...” – és az aláírás.
A beadvány nyilván egy lélektelen hivatalnok kezébe jutott, aki
bürokratikusan fogta fel kötelességét, és nem hatolt bele a dolgok lényegébe,
csupán az önköltségcsökkenés irányvonalát tartotta szem előtt – ezért elfogadta
a tervet. Az állatkert igazgatója, alighogy megkapta az engedélyt, hatalmas
gumiburkot csináltatott, amit azután meg akart töltetni levegővel. Két
altisztet bízott meg e feladattal: a két ellenkező végénél fogva kellett
fölfújniuk a burkot. A munkát éjszaka kellett elvégezni, hogy titokban maradjon;
a város lakói úgy tudták, hogy igazi elefánt érkezett, s látni akarták. S azért
is sürgős volt az igazgatónak, mert prémiumot remélt, ha siker koronázza
ötletét. Az altisztek bezárkóztak a szerszámszínbe, s megkezdődött a felfújás.
Kétórai megfeszített munka után megállapították, hogy a szürke gumihuzat alig
emelkedett fel a földről; a gumószerű, lapos alakzat semmiképp sem hasonlított
elefántra. Egyre jobban benn jártak az éjben, elcsitult minden emberi hang,
csak a sakál üvöltése hallatszott az állatkertből. A két altiszt elfáradva
megállt egy kicsit, csak arra ügyeltek, hogy a befújt levegő ki ne szivárogjon
az elefántburokból. Idősebb emberek voltak, nem szokták meg az efféle munkát.
– Ha így megy tovább, csak reggelre fejezzük be – mondta egyikük.
– Mit mondok a feleségemnek, ha hazamegyek? Csak nem hiszi el nekem, hogy
elefántot fújtam egész éjszaka?
– Csakugyan – helyeselt a másik. – Ritkán fúj az ember elefántot.
S ez mind azért van, mert az igazgatónk baloldali elhajló.
További fél óra múlva megint elfáradtak. Az elefánt törzse
megnövekedett, de még távolról sem telt ki a formája.
– Egyre nehezebben megy – állapította meg az első.
– Úgy bizony – bólintott a másik. – Keserves dolog. Pihenjünk egy
kicsit.
Ahogy ott pihentek, egyikük észrevett a falon egy gázcsapot.
Eszébe ötlött: gázt is tölthetnének az elefántba levegő helyett! Közölte
ötletét a kollégájával. Elhatározták, hogy kipróbálják. Ráhúzták az elefánt
farkát a gázcsapra, s ím, örömmel látták, hogy néhány pillanat múlva ott állt
az elefánt a szín közepén életnagyságban. Olyan volt, mint az igazi:
tagbaszakadt törzs, oszlopszerű lábak, nagy fülek, no és az elmaradhatatlan
ormány. Az igazgató, minthogy nem kellett semmire tekintettel lennie, s fűtötte
a becsvágy, hogy minél nagyobb elefántja legyen, hatalmas modellt készíttetett.
– Pompás – jelentette ki a gázcsapmegoldás felfedezője. –
Hazamehetünk.
Kora reggel átvitték az
elefántot a számára berendezett kertrészbe, központi helyre, a majomketrec
közelébe. Félelmetesen hatott, ahogy ott állt egy természetes szikla előtt. Elébe,
a rácsra, táblát függesztettek: „Különösen nehézkes elefánt – egyáltalán nem
jár.”
A helybeli iskola növendékei voltak az első látogatók aznap. A
tanáruk hozta ki őket az állatkertbe, hogy szemléltető előadást tartson az elefántról.
A csoport megállt a ketrec előtt, s ő magyarázni kezdett:
– Az elefánt növényevő állat. Ormányával kitépi a fiatal fákat, s
lerágja róluk a leveleket.
A fiúk mind az elefánt köré gyűltek, s áhítattal nézték. Várták,
mikor tép ki egy fácskát, ő azonban mozdulatlanul állott a kerítés mögött.
– Az elefánt a ma már kiveszett mamutfajták egyenes utóda. Ezért
nem csoda, hogy a legnagyobb szárazföldi állatok egyike.
A szorgalmasabb nebulók buzgón jegyeztek.
– Csupán a bálna nehezebb az elefántnál, az azonban a tengerben
él. Ezért bátran mondhatjuk, hogy az elefánt az őserdő királya.
Könnyű szél lebbent át a kerten.
– Egy felnőtt elefánt súlya négy és hatezer kiló közt mozog.
Ekkor az elefánt megrázkódott, s felemelkedett a levegőbe. Néhány
pillanatig közvetlenül a föld felszíne fölött ringott, de a szél csakhamar
felkapta a magasba, s hatalmas alakját kirajzolta a kék égre. Még egy pillanat
– s egyre magasabbra lebbenve, négy szétvetett lábának tappantyú-korongját,
gömbölyű pocakját és ormánya hegyét fordította az alant bámészkodók felé. Aztán
vízszintesen fújta a szél tovább; elvitorlázott a kerítés fölött, majd eltűnt a
fák koronája mögött a magasban. A majmok elképedve néztek utána.
A közeli füvészkertben akadtak
rá végül. Estében egy kaktuszra huppant, és szétpukkadt.
Azok a diákok pedig, akik ott
voltak akkor az állatkertben, nem törődtek többé a tanulással; fittyet hánytak
a tudománynak, s huligánok lettek. Állítólag vodkát vedelnek, s ablaküvegeket
vernek be. S egyáltalán nem hisznek az elefántban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése