Téli maraton

Az idei zenei maratont 11 Schubert-koncert tette ki a MÜPA-ban, és legalább 60-70 ember mind a tizenegyet meghallgatta, délelőtt fél tizenegytől este fél tizenegyig. Mi azonban csak a délelőtti elsőt, és este az utolsó háromból kettőt, habár mindhárom esti koncertre volt jegyünk, de végül a dalok helyett az archív vetítést választottuk. A délelőtti és esti koncertek között pedig elmentünk a Szépművészeti Múzeumba.
A nyitó koncerten a MÁV Szimfonikus Zenekar játszott korrekten, de kicsit halkan - Petteri szerint vékonyan. A dallal mint műfajjal nem sikerült megbarátkoznom ezen a koncerten sem (a Pásztor a sziklán hangzott el), de iziben hozzá kell tenni, hogy a hiba bennem van, mert Wierdl Eszter igazán jó énekes, a hangja is szép (meg is kéne hallgatni az Operában). A Befejezetlen szimfóniát még egyszer meghallgathattuk volna a koncert után, a vetítésen, a Chicagói Szimfonikus Zenekarral és Solti Györggyel, de kis tanakodás után a múzeumozás mellett döntöttünk. A Botero-kiállítás eredetileg egy hónappal korábban zárt volna, de szerencsére nem így volt. Petteri külön posztot szánt Boterónak, úgyhogy én csak az egyik szobrának a patinázásáról teszek ide egy képet a pietrasantai öntödéből.

És ha már Itália, üsse kő, Botero után bementünk a Régi Képtárba is. Megint megállapíthattuk, hogy előítéletesek és sznobok vagyunk, merthogy sosem megyünk az állandó kiállításokra, holott volna miért. Íme:

Duccio di Buoninsegna: Mária koronázása (töredék)

Hendrik Avercamp: Téli táj korcsolyázókkal

Pieter Jansz. Saenredam: A haarlemi Nieuwe Kerk belseje

Kis pihenő és ebéd otthon, aztán az esti koncertek. A Halál és a lányka a Budapesti Vonósokkal, az ember fülében lévő vonósnégyeses hangzás ellenére is szép volt, és sokkal teltebben játszottak, mint a délelőtti zenekar. Ez után a koncert után kellett volna megint dallást hallgatni, de most tényleg inkább vetítésre mentünk. Itt három apróságot jegyzünk meg:
- a RAI torinói szimfonikus zenekarának 1969-ben a jelek szerint összesen két női muzsikusa volt
- a vetítés közönsége is csak a tételszünetekben krákogott, mintha élő koncerten ült volna
- kicsit vicces volt a kameramozgás, sok-sok és "darabos" variózással (de hát 69-et írtak akkor)
És az utolsó koncert a Budapesti Fesztiválzenekarral.
Fischer Iván és a zenekar a koncert előtt a pénteken elhunyt Lukács Ervin emléke előtt tisztelgett. A műsor a 9. (C-dúr, "Nagy") szimfónia volt, ebben a darabban gyakorlatilag a fafúvósok közül valaki mindig szólót játszik. De mint tudjuk, ebben a zenekarban a fúvósok - persze nem csak a fafúvósok, hanem a rezesek is - mindig nagyszerűek, de ezen a koncerten az egyik oboista* tényleg remekelt. A Fesztiválzenekar pedig mint mindig. És ezúttal a ráadás is odaillő volt, két könnyedebb német tánc és egy melankolikusabb búcsúzásként.
Nem is tudom, mikor volt ilyen nyugodt, pihentető napunk.

* Ha valaki ismeri az oboás hölgy nevét, örülnénk, ha megírná.

Tömegvonzás

.val.

Azt mondja Fernando Botero a róla készült portréfilmben, hogy a kedvence: Giacometti. Ami – akár igaz, akár nem – jó poén.
Azt is mondja, hogy „Engem a tömeg vonz”. A jelek szerint ez úgy is igaz, hogy ő meg a tömeget vonzza, mert meglepően sokan voltak ma a Szépművészetiben, persze nyilván azért is, mert – figyelem! – holnap bezár a kiállítás.

Piknik

Az Arnolfini házaspár

Fürdőszoba a Vatikánban

Botero-szobor Madridban

Botero-szobor New Yorkban

Botero-szobor Berlinben

Ui.: A Piknik című képet érdemes összevetni Cartier-Bresson Vasárnap a Marne partján c. fotójával

Zerkula János gyimesi csángó prímás

Részlet az Életek éneke című filmből:


Művészetek Palotája, 2007:


Kesergő:


Magyar n. Attila 2001-ben forgatta a Mediawave-en azt a filmet (Vének), amely 6 részben fent van a YouTube-on és amelyben Zerkula János és Big Lucky Carter (1920-2002) memphisi blueszenész játéka felelget egymásnak, egy kicsit anekdotázgatnak (2-3. rész), aztán az 5-6. részben már együtt játszanak.
Íme, az első 9 perc:


A többi öt innen kattintható:
2. rész
3. rész
4. rész
5. rész
6. rész

Weöres és Fekete

Ma este láttunk egy zsenit. És hallottunk kettőt.
Fekete Ernő mondott Weöres-verseket a Sufniban, Mennyekbe vágtató prolibusz címmel.
10-étől lehet márciusi jegyeket venni.

Seicento

Régizene Itáliából, eléggé vigasztaló és megnyugtató. Ez nem is csoda: Il Giardino Armonico.

A szerzők, akiket már kiszemeltem:

Tarquinio Merula,

Dario Castello,

Marco Uccellini

Petri György

[Irónia és melankólia]
Az ironikus beállítottság alapvetően egy kérdező viszony a világhoz. Illetve a világról való vélekedéseket illetően. Az ironikus ember folyton kérdéseket tesz föl: Tényleg így van ez? Biztos, hogy így van ez? Nem lehet, hogy a másiknak van igaza? Vagy részben nekem, részben neki? Ebben különbözik az irónia a cinizmustól. A cinikus ember közömbös az értékek iránt, az ironikus az ésszerű kétely terhét viseli. Mivel nem bújhat ki a bőréből, természetesen vannak meggyőződései, de mivel tisztában van az emberi elme és ítélőerő korlátaival, ezeket nem tartja mások számára kötelezőnek; hiszen abban sem lehet biztos, hogy holnapután osztja-e majd a saját tegnapelőtti meggyőződését.

A cinikus ember mások szenvedésén röhög, az ironikus a saját önsajnálatát igyekszik leküzdeni.

Az ironikus ember soha nem válhat sem fasisztává, sem bolsevikké. A cinikusból - érdekei szerint - akármelyik lehet.

Végül, de nem utolsósorban. az iróniából sohasem hiányozhat a szeretet. Tudom, hogy ez igen problematikus - mivel nehezen definiálható - kategória, de kétségtelenül tudjuk, hogy létezik.

Ami a melankóliát illeti: nem ellentéte az iróniának, hanem a komplementere. (Természetesen nem pszichiátriai értelemben használom a szót: nem a mélakórra gondolok.) Lényegében a mulandóság felett érzett szomorúság. Szomorúság amiatt, hogy eszméink elavulnak, szerelmek elmúlnak, barátságok megzápulnak. Hogy csupán egyetlen bizonyosság van: meg fogunk halni. Ezt viszont a melankolikus ember békésen tudomásul veszi. A melankólia voltaképpen halk, rejtett derű.

Nemnemnem
Itt most a nincs van.
Felelős hülyék és felelőtlen gazemberek
virágkora. Nem! Nem! Nem!
Ez nem kell nekem, ezt nem akarom!
Sok a felkiáltójel.
A kérdőjelek helyénvalóbbak lennének.
Kérdésessé vált
létezésem értelme.
Az öngyilkosság viszont nem kiút.
Illetve „ki”-nek „ki”. Csak nem út.
Úgy néz ki: hovatovább nincsen hova tovább.
Valamikor akartam valamit többedmagammal.
Már nem akarok semmit.
Egymagam vagyok.
Illetve ez hülyeség: fordítok, lektorálok,
ténykedem. Tehát tényező vagyok.
Ha akarom, ha nem. Vagyis, gyáva vagyok.
Nem merek a belső sötétbe ugrani.
Inkább elüldögélek a Hotel Abgrund teraszán,
és nem mondom, hogy Nem! Nem! Nem!
Iszom a sörömet, és verset írok,
élvezettel szívom a cigarettám
(vagy ha nem is élvezettel, de szívom).
És? Pereg a homokóra, és múlik el az élet.
Ez még aránylag jó. Egyébiránt:
minden mállik és széled.
És nem tudom mondani, hogy nem! nem! nem!
Feloldódik minden egy nemigenben.

Mosoly
Meg fogok halni. Nem is oly sokára.
S ez olyan könnyű szédülettel tölt el,
mint ifjúkoromban kezdő dohányost -
az erkélyen reggelente leszívott
első néhány slukk. Ez azóta elmúlt,
persze, ahogyan elmúlt annyi minden.
Hovatovább csak egy maradt velem,
de az igen, Istennek hála érte!
A szem mohó, éhes kíváncsisága,
a nézés gyönyöre, hogy minden látvány
a maga más-más módján színöröm:
egyforma szép a szurok és a csurgatott méz,
és egy kazánház tekergő csövei
burkolva üveggyapottal és sztaniollal.
Vagy egy tengerszem türkizcsöndje kék fenyõk közt
és a levegő üveghidege. Egy eldobott
üres cigarettásdoboz céltalan zörgő
összevissza szálldosása az út betonján
a változó szél szeszélye szerint. A mosoly
egy besüppedt ínyű fakó banyácska arcán,
a szemzugában sárga gyantacseppként megülő könny,
valamint a feszes húsú ifjú leány
csöppnyi tokája, fogainak kimutatott fehérje,
miből, bár csak egy kissé, túl sokat mutat,
ám ez nem baj: a szépség
fűszere és forrása a hiba.
De nemkülönben a munkásasszonyok visszeres lába,
és a piacon a halárusnő pontyvértõl és harcsanyáktól
iszamos, félig elfagyott, szederjes, lilás keze -
Mert az angyal a részletekben lakik.

Fotó: Szebeni András

Cseh Tamás ma 68

Élőben a Huszonötödik Színházban hallottam őt először, 1972-ben.

Emlékszem, Az ócska cipő fogott meg leginkább – akkor még nem tudtam, hogy ez volt a legelső, Bereményivel közösen írt daluk 70-71 vodkaszagú telén.

Konok Tamás a XIX. század izmusairól és Van Goghról

Konok Tamás (1930) festőművész a BME Építészmérnöki Kar doktori iskoláján tavaly február-márciusban előadás-sorozatot tartott a XIX. századi festészet történetéről, Van Goghnak két előadást is szentelve.
(A www.6b.hu oldalon vannak fent a videók, de a beágyazásukkal sajnos nem boldogultam, úgyhogy csak az öt linket tudom ide tenni.)

Bevezető

Akadémizmus

Realizmus (Courbet)

Van Gogh 1.

Van Gogh 2.

Szőke nő

„Nem értem … hogy mennyire van ez még mindig itt”, „Szerintem a szőke haj a kulcsa. Befested a hajad szőkére, akkor mindenki odafigyel” – mondja Méhes Marietta a Quart videóriportjában, amely abból az alkalomból készült, hogy több mint 26 év után megint itthon van, és a jövő héten fellép a Gödörben az egykori Trabant dalaival és – többek között - Menyhárttal, Víggal, Másikkal, Vetővel, Lukinnal. „Amikor újra meghallom ezeket a zenéket … meglep, hogy mennyire jók.”
Bizony. Ennyire:



Ugyanez feldúsítva Lukáts Andorral és Bogusław Lindával:














Pedig ezeken nem is szőke volt, mégis:

El cant dels ocells

Se a címeket, se a lelőhelyeket nem tudom, de muszáj pár Mirót most!







És csapjunk akkor katalán napot: a képek mellé egy katalán dallam, és lehetne a csellista is katalán, persze, de mégis inkább legyen az Isserlis-féle előadás (amikor 2003-ban játszotta ezt a Zeneakadémián - a kevés kivételes eset egyike volt ez, amikor a ráadás darabbal nem volt gond, sőt -, igen megtetszett), kb. a 20. mp-től hallható majd:

Szemethy Imre

A hetvenes-nyolcvanas évekbeli rézkarcait szeretem leginkább. Ezek közül három:

Oxigén

Zsilip

Kecskebéka-blues

József Attila

Makó, 1924. jan. 4.

After-party

Gould felülmúlhatatlan. De legyen akkor még egy Bach - a BWV 1029 III. tétele -, Schiff-fel és Perényivel:

Gyabronka, Nagy Zsolt, Rába Roland

A Mu Színházban januárban is játsszák a hamlet.ws-t.
Kb. ennyi maradt meg változatlanul a hajdani Krétakörből – de nagyon jó, hogy ez legalább megmaradt. Én nagyjából ilyennek képzelem a színházat, amilyen ez az előadás. Három zseniális színész díszlet, jelmez, kellék nélkül játssza el a Hamlet összes szerepét - hol ezt, hol azt - egy kisebb szobányi területen.
Aki további részletekre vagy netán kritikákra kíváncsi, a neten találhat eleget, de jobban teszi, ha elmegy a Kőrösy József utcába 9-én, 10-én vagy 23-án. (Esetleg mindháromszor, mert ez nem egy egyszer használatos előadás.)

Fotók: Erdély Mátyás

Fáy helyett

Habár a kultúrautalvány (meg az üdülési csekk, a kajajegy) kézből etetős, illetve korrupciós valami, mégis jó a kultúrautalvány, mert egyébként nem biztos, hogy vesz az ember koncertbérletet. Így meg igen, és nem kell aggódni, hogy sikerül-e jegyet kapni egy BFZ-koncertre.
Ma is bérletes koncert volt, szép Sztravinszkij-est ígérkezett. És így is lett.
Szerintem a Fesztiválzenekar az egyetlen, ahol soha sincs baj a fúvósokkal sem, amit most leginkább a Tűzmadár IV-V. tétele igazolt. (Megjegyzem, hogy nem csak kifogástalan, hanem hatásos is volt a Bölcsődal, de persze mindjárt fel is lett rázva az ember.)



Szívesen illusztrálnám, milyen a tökéletes, de ahhoz a mai koncert Tavaszi áldozatát kéne betenni, ám ilyen felvételünk nincsen. Esetleg lehet próbálkozni a holnapi, holnaputáni koncertekre való bejutással, ugyanez lesz a program.

Egyetlen horrorisztikus eleme a mai estének a ráadás volt.
Oly bosszantóan sokszor fordul elő nagyszerű koncerteken is, hogy a ráadással szinte megsemmisítik a mindaddig tökéletes zenei élményt. Egyáltalán nem értem, hogyan lehetett egy ilyen est végén Leroy Anderson Kék tangóját, meg Strauss Terefere-polkáját odabiggyeszteni. (Persze, persze, tudom, ha már ez történt, akkor is elegánsan tűrni kellett volna, vagyis szenvedni csendben, de hát ez nekem nem megy.)

1901. május 18.

A Krímben készült a fénykép Csehovról és Tolsztojról. (És közöttük a nyitott ablaktábláról - Tolsztoj ugyanis ezt használta cordon sanitaire-ként a tbc-s íróval való beszélgetéskor. Az elővigyázatosság be is jött: hat évvel túlélte a nála 32 évvel fiatalabb pályatársát.)

Bereményi - ma

Fotó: Pálinkás Szűts Róbert

Nagyinterjú itt.

feLugossy

Biztonsági arc

Kép a képben

December

(Kicsit késtem vele, nehéz volt dönteni, hogy mi is legyen az utolsó hónapban a naptárkép. Szerettem volna egy épp december 1-jén készült hágai képet felhasználni, de nem sikerül letöltenem sehogy.
Legyen akkor megint Amszterdam!)

Krausz Alíz

A Bozsik Yvette Társulat táncosa. A sok jó közül is kiemelkedik, alighanem ő a legjobb – a lányok közül mindenképpen. Ha a színpadon van, nehéz másra is figyelni. Először talán az Állatfarmban fedeztük fel - mint kecses versenylovat -, azóta pedig mindig megnézzük, ahol és amikor csak lehet. Legközelebb két hét múlva a Traviatában.
Érthetetlenül kevés videója van a neten, se a Commedia dell’artéból, se a Lány, kertbenből, szinte semmiből. De a Lélektáncból legalább van. Íme:

Bartók: I. hegedűverseny

Az akkor 15 éves Szalai Antal játssza a fiatalkori hegedűversenyt a Yehudi Menuhin 80. születésnapja alkalmából rendezett koncerten a Zeneakadémián, 1996-ban. (A Juventus ifjúsági zenekart Hamar Zsolt vezényli.)

Vancsó Zoltán

http://www.photovancso.com/