A bánat szürke, néma postás,
Sovány az arca, szeme kék,
Keskeny válláról táska lóg le,
Köntöse ócska, meg setét.
Mellében olcsó tik-tak lüktet,
Az utcán félénken suhan,
Odasimúl a házfalakhoz
És eltünik a kapuban.
Aztán kopogtat. Levelet hoz.
1922
Erősödik
Pillantásomtól az almák pirosodnak és gömbölyödnek,
térdigérő erős búzában henteregnek a fiúk, a lányok.
Én a magos fa ágán ülök, lelógatom a lábomat,
kacagásuk fürtjeimet megbodorítja.
Erősödik
Pillantásomtól az almák pirosodnak és gömbölyödnek,
térdigérő erős búzában henteregnek a fiúk, a lányok.
Én a magos fa ágán ülök, lelógatom a lábomat,
kacagásuk fürtjeimet megbodorítja.
Nem tudják ám a leányok, hogy én mennyire kedvelem őket.
Akkor szaladvást jönnének el, sokszázan gyűlnének össze itt körülöttem,
én meg a zöld leveleket két marokkal szórnám hajukba,
hanem előbb még minden szálat futtában is kétoldalt megcsókolnék.
Erősödik az ág alattam, erősödöm én is a világon,
sokaggancsú szarvasa hátán egyszer csak megérkezik a meztelen leányzó.
Akkor indult el, amidőn anyámra szememet fölnyitottam,
huszonegy éve már,
hogy elhagyta értem az erdőt.
1926
Szeretnének
Jóról és rosszról nem gondolkozom,
csak szenvedek én és csak dolgozom.
Csinálok csempét, csavaros hajót,
bánatba rosszat, közönyömbe jót.
Munkámnak nincs se száma, se szeri.
Kedvesem tudja, ő számba veszi.
Ő számba veszi, hisz valamiben.
S ha kérdem, rámnéz s nem mondja, miben.
Ha fa volnék, hát fészket igazán
a varjú is szükségből rakna rám.
Ha föld volnék, mit kapás vénje tört,
csicsókás volna az a krumpliföld.
Krumplival is csak úgy volnék teli,
ahogy a munka megköveteli.
Ha víz volnék, hát volnék pocsolya.
Ha tűz volnék, hát volnék hamuja.
S ha én volnék az úr, az úr helyett,
nagyon szeretnének az emberek.
1928
A Kossuth téri Andrássy Gyula-szobor előtt
.jpg)
De jó, hogy ezt a vidám J.A. képet is föltette!
VálaszTörlés*
Ma egész nap Kántor Péter verseket olvasgattam (62. születésnapján).
Találtam több József Attilát megidéző verset is, ezek közül egyet idemásolok:
Ki beszél?
hommage a J. A.
Vasútnál lakom, mint mikor
fiatalon, és el-elnéztem,
az volt nekem a férfikor:
fényes ablakok a sötétben.
Aztán sok év jött, nem emlékszem,
szemem, szám eltömte a por,
lehet, hogy meghaltam egészen,
és csak a vonat zakatol.
De ki beszél? Milyen öreg,
ki nem lettem, s nem leszek immár?
talán egy dünnyögő cövek,
melyet a vonat szele himbál,
míg egy helyben szalad a sínpár,
s kétoldalt árkok, fák, kövek –
mind maradandóbbak a kínnál,
s mindet más-más kín őrzi meg.
Vagy egy UFO tanulja épp
a nehéz emberi beszédet,
és kölcsönveszi próbaképp
egy-két szóval a fényt, sötétet,
hogy összetákolja a képet,
amelyből aztán majd kilép,
hátrahagyva a Holt vidéket,
a tigrist és az őzikét.
A kövér homályt, füstölő
vizet, a szőlőt a karókkal
kölcsönveszi, mint az idő,
és míg bíbelődik a szókkal,
tapinthatatlan takarókkal
melengeti valami hő,
melyet lénye egy titkos kóddal
a kékesszürke égbe sző.
Akárki is, aki beszél,
megosztozik velem e jusson,
ifjan ha szebb jövőt remél,
vénen, ha eltöpreng a múlton,
s összekeveri, ami volt, van,
s mindene fáj, amije él,
s végre akármi végre jusson
akárki is, aki beszél.
*
Megverselt egyszer valahol
egy költő egy kis alvó hangyát;
szél jött, eső jött, zakatol
a vonat, elviszik a hangját.
Elviszi, visszahozza, adják
szájról szájra ház, tanya, ól,
lakótelepek, kertek, kamrák;
jön-megy a vonat, zakatol.
Hát igen, J. A.-ról kevés ilyen nevetős kép maradt fenn.
VálaszTörlésItt talán a hely szelleme a jókedv okozója. Váteszként megérezhette: fog ő még itt ülni, ahol most áll, és aztán talán eltűnik hirtelen (okos urak eltüntetik) onnan.
Köszönöm szépen a Kántor-verset.